Néhány hete a legnagyobb török finomító kapcsolattartójával beszélgettem, aki – gyakorlatilag minden más török ismerősünkhöz hasonlóan – elég pesszimistán nyilatkozott a török politikáról és láthatóan nem tették túl boldoggá az elmúlt választási időszak fejleményei. Persze a mintánk nem túl reprezentatív a török társadalom egészét tekintve. Ezek az ismerősök az isztambuli, kozmopolita értelmiségből kerülnek ki, és ez az a réteg, ahol Erdogan eddig sem örvendett túl nagy népszerűségnek. Ők azok, akik talán a leginkább bíztak abban, hogy az AKP egyeduralma helyett valamiféle színesebb és Erdogan teljhatalmi törekvéseit kordában tartó, koalíciós kormány jöhet, és kézzel fogható volt a csalódottságuk a választások után.

Aztán arrafele kanyarodtunk, ami a csapaton belül is többször felmerült már, mint az egyik természetes pajzs, ami megvédheti Törökországot a diktatúrává válástól. Ez pedig a kincs, ami nincs. Se olaj, se gáz, de még ásványkincsek se nagyon. A kapcsolattartó élénken helyeselt, hozzátéve, hogy ő úgy szokta megfogalmazni, hogy a magas folyó fizetési mérleg hiány – az ország krónikus problémája – egyben a törökök életbiztosítása is egy ennél autoriterebb rendszer ellen. A két érvelés hasonló gyökerekre vezethető vissza.

Continue reading →