Idén Karácsonykor a legnagyobb izgalmat nem az ajándékok kibontása okozta, hanem a török tőzsde. Ahelyett, hogy tekintettel lettek volna a keresztény világ „time out”-jára, fogták magukat, és tőzsdéstől, lírástól együtt pár nap alatt összeomlottak. Hogy történhetett mindez? Mit jelent ez befektetői szemmel? És egyáltalán, mit érdemes tudni róla? A mai posztban ezt a kérdéskört járom körül.

A török gazdaság esszenciája, röviden összefoglalva:

Az egyik olyan fejlődő piac, amely kedvező demográfiájának (alacsony átlagéletkor, hatalmas munkaerőbázis), a szabad piacot támogató liberális gazdaságpolitikájának és szerencsés földrajzi helyzetének köszönhetően (Európát és Ázsiát köti össze) jelentős növekedési potenciállal rendelkezik. Törökország kedvező adottságai mellett az ország egyik nagy hátránya az erős külföldi energiafüggőség. Amikor felpörög a török gazdaság, és az olaj világpiaci ára éppen magas (ez a két állapot általában egyszerre következik be), akkor a kőolajimport elszaladó költségei miatt elszáll a folyó fizetési mérleg hiányuk. Ekkor az ország jelentős külső finanszírozásra szorul, ami legtöbbször rövid távú portfolióbefektetések (”forró tőke”) formájában érkezik. Aztán persze ahogy valami para van a világban (vagy a török politikai életben), és a befektetők visszahúzódnak, már kész is baj, a hirtelen menekülő tőke miatt szétesik az állampapírpiac, leértékelődik a deviza. A központi bank ilyenkor közbe kell, hogy lépjen, a legfőbb fegyvere pedig a kamatemelés, amely révén ugyan megállítja  a pénzkiáramlást, de a magas kamatok befékezik a gazdaságot. Ennek folyományaként visszaesik a belső kereslet (és vele együtt a gazdasági növekedés) és helyre áll az egyensúly. A folyamat velejárója azonban az erős gazdasági ciklikusság, ami nem jó sem a gazdaság szereplőinek, sem a befektetőknek és a gazdaságpolitikusok meg is tesznek mindent, hogy kisimítsák, de ez nem könnyű feladat. A tavalyi befektetési kategóriájúvá válás mindenesetre nagy segítséget jelent ebben.

Fontos ismerni a politikai berendezkedést

Az iszlám államvallás és Kemal Atatürk által az első világháború után meghonosított szekuláris gazdasági/politikai berendezkedés az elmúlt mintegy 100 évben jól megfért egymással. Az ország izgalmas 20. századi történelme során több ízben is a polgárháború szélére sodródott, vagy kezdett elhatalmasodni az iszlám politikai befolyás. Ilyenkor a hadsereg mindig közbelépett egy puccsal (1960-ban, 71-ben, 80-ban, 97-ben), visszaállítva a Kemalista világi irányvonalat. A jelenleg nagy többséggel kormányon lévő AKP 2002-ben jutott hatalomra, éppen egy korrupciós botrányt követő gazdasági összeomlást követően. Azóta az Erdogan miniszterelnök és Gül köztársasági elnök vezette AKP – bár voltak válságos idők – rendkívül sikeres gazdaságpolitikát folytat, jelentős gazdasági növekedést elérve.

Az elmúlt évtizedben Erdogan a gazdaság felfuttatása mellett két dologra koncentrált:

– megerősítse a saját, iszlamista háttérországát. Ezt leginkább hatalmas infrastrukturális projektekkel tudta megvalósítani, ahol az udvartartásba tartozó cégeket hoztak helyzetbe 

–  csökkentse a korábban évtizedekig regnáló, a társadalom minden szegmensébe beágyazódott hadsereg hatalmát, ehhez felhasználva az EU csatlakozás ürügyét.

A közelmúlt eseményeit ..

 .. 2013 májustól kezdeném, amikor végre megjött a várva várt második befektetési kategória is (ennek előnyeiről itt lehet olvasni, de így is elég hosszú a cikk, úgyhogy azt javaslom, hogy óvjuk az olvasóerőt, és koncentráljunk továbbra is erre a cikkre, még sok van hátra). Ekkor azonban nagyot fordult a világ. Egyrészt beindult a tapering mizéria és elkezdett leállni a korábban irreális mértéket öltő pénzbeáramlás a fejlődő kötvénypiacokba, másrészt a Gezi parki tüntetésekkel világossá vált, hogy Erdogan is egy igazi pökhendi kis diktátor erős kezű vezető, aki nem fél harcba szállni. A befektetők rádöbbentek, hogy igenis van politikai kockázat, és a negatív reálkamaton történő állampapírpiaci finanszírozás túlságosan is gáláns. Gyors korrekció lett a történet vége, és a török piac kiesett a  forró tőke kegyeiből. A legtöbbet a líra esett, de sokat gyengültek a részvények és a kötvények is.

A Gezi parki tüntetések lassan elültek, és a nyári-őszi időszakban az egyedi vállalati hírek mellett a török piacot elsősorban az amerikai monetáris politikával kapcsolatos események és várakozások mozgatták.

Aztán december közepén beindult az addig legfőbb bizonytalanságot okozó FED tapering, és bár nekem az volt a teóriám, hogy hiába rossz a török piacnak a monetáris szigorítás, annyira bele volt már vésődve mindenkinek a tudatába, hogy semmiféle negatív meglepetést nem fog okozni (mint ahogy a befektetési kategória végső kimondása sem jelentett pozitívumot), nem derült ki, hogy helyes volt-e a várakozás, mert 

december 17-én kezdetét vette

a jelenlegi krízis. Az ügyészség megbízására a rendőrség korrupciós vádakkal őrizetbe vett 24 embert, akik között volt az egyik legnagyobb török bank, a Halkbank vezérigazgatója, a legnagyobb török (milliárdos és a kormányhoz közel álló) ingatlanmugul, és 3 miniszter fia. Ezen kívül a legnagyobb török ingatlanfejlesztő cég, az Emlak vezérigazgatóját is kihallgatták.

 Az őrizetbe vettek között alapvetően két, egymástól eltérő csoport volt:

1) korrupciós vádak – itt a rendőrség az utóbbi időben ingatlanberuházásokon megtollasodott Erdoganhoz közeli bandát vette célba.

2) Iránnak való aranycsempészés vádja – ehhez a sztorihoz tudni kell, hogy az elmúlt időszakban az Iránnal szembeni embargó része volt, hogy nem lehetett pénzt utalni Irán és a külvilág között. A törökök azonban továbbra is importálták az iráni olajat, amelyért cserébe a fizetséget az állami többségi tulajdonú Halkbank végezte. A szállítmányokért cserébe egyszerűen jóváírtak az Irán Halkbanknál vezetett számláján a dollárösszeget. Később ebből aranyat vettek, majd ezt el is küldték Iránba, áruexportként feltüntetve, gyakorlatilag kijátszva a fizetési embargót. Ezt a kiskaput aztán később amerikai nyomásra bezárták, ezután le is álltak az aranyszállítmányok. Külső szemlélőként úgy tűnik, hogy itt inkább élelmesek, mint csempészek voltak a résztvevők, de az őrizetbe vételkor a CEO-nál otthon, cipősdobozokban talált 4,5 millió dollárnyi készpénz nem keltett túl jó benyomást..  (saját bevallása szerint iszlamista intézmények építését akarta vele támogatni)

Érdekes (és igazságérzeti szempontból örvendetes) egyébként, hogy pont az az igazságszolgáltatási rendszer fordult Erdogan ellen, amelyet 2010-ben nagy harcok árán átalakított – háttérbe szorítva a hadsereget. Mit is kell tudni botrány kirobbantásáért a kormány által felelősként megnevezett Hizmetről (Szolgálat) vagy más néven a Gülen mozgalomról?

A vezetője Fethullah Gülen, Amerikában élő guru. Szerte a világban hirdetik az iszlám elveket, elsősorban az oktatásban és az üzleti életben tevékenykednek.

Fethullah Gülen – tagadja, hogy ő állna a “puccskísérlet’ mögött

Törökországban nagy szerephez jutottak a követőik az igazságszolgáltatásban (ügyészségben) és a rendőrségnél, és a politikában is részesei az AKP-nak. Magas beosztásig jutott sok tagja, pl sokak számára ismerősen csenghet az egykori török csodacsatár, Hakan Sükür neve, nos ő a sportkarrierje után egy igazi Gülen mozgalmi politikus lett, aki az AKP-ben is komoly szerephez jutott, azonban közvetlenül a december 17-i események  előtt lemondott.

Mi robbantotta ki a vitát?

A konfliktus már régóta érlelődik. A Gülenistáknak soha nem tetszett Erdogan diktatórikus viselkedése, és sokszor nem értettek egyet a török külpolitikai irányvonallal sem. Erdogannak sem érdeke, hogy mellette más is megerősödjön, ezért már korábban is aggodalommal figyelte a Gülen pártiak térnyerését, már évekkel ezelőtt felmerült a szűk vezetés körében, hogyan lehetne megszabadulni a mozgalomtól, de aztán elmaradt a leszámolás. A tavaszi tüntetések során a mozgalom nem támogatta Erdogan erőszakos fellépését, majd a kormány egy törvénymódosítással próbálta kiiktatni a Hizmet egyik alappillérét, a kiváló színvonalú, egyetemre felkészítő iskolákat, ellehetetlenítve a Szolgálat egyik legfontosabb tevékenységét. A helyzet ez után mérgesedett el, és a 17-i akció során tört ki a “háború”.

 Erdogan azonban mint a múltban eddig mindig, most is felvette a kesztyűt..

A kormány rekordgyorsasággal zárta rövidre a szálakat. Egyrész az egész helyzetet úgy állítják be, hogy a külső “kamatlobbi’ és egy nemzetközi konspirációs szervezet meg akarja dönteni a kormányt, mert félnek a török gazdaság növekvő sikerétől. De ők nem hagyják a saját bőrüket  nép akaratát csorbulni, és keményen felveszik a harcot az ólálkodó ellenséggel. A párton belül sem egységes azonban a vélemény. Az Erdogan mellett legnagyobb  tekintéllyel rendelkező, AKP alapító Gül elnök sokkal inkább a pártatlan vizsgálatok fontosságát emelte ki. Az ellenakció keretében lecsaptak a ügyészségre – vizsgálat indult, hogy kiderítsék, “hogyan élhet vissza a hatalmával, és miért nincsen aki ellenőrizze őket”. Menesztették a vizsgálatot indító ügyészt – aki viszont (megsértve a szervezeti etikát) kitálalt a sajtónak a magánvéleményéről (elítélő). Ezen kívül 1700 személyt rúgtak ki / helyeztek át rendőrségről – az első őrizetbe vételeket intéző rendőrfőnököt pl igazi hollywoodi ihletéssel a közlekedésiehez helyezték át.

Ráadásul, mikor pár nappal később már elülni látszottak az események, az ügyészség egy újabb letartóztatás hullámra is megbízást adott (amiben Erdogan fiát is őrizetbe vették volna), amit azonban az addigra kiherélt rendőrség már nem hajtott végre.

Gyakorlatilag minden helyi forrással történő háttérbeszélgetés során általános vélemény, hogy – különösen az utóbbi időszakban – sok korrupciós esetet látni az államközeli beruházásokban. Így a mostani eseményekben igazában nem is a korrupció maga (amit még persze egyáltalán nem biztos, hogy be is lehet bizonyítani) a meglepő, hanem az a fejlemény, hogy a 2010-es alkotmánymódosítás után kormánybaráttá formált törvényhozási ágban van akkora erő, hogy ekkorát üssön az Erdogan adminisztráción. A miniszterelnök így kormányátalakításra kényszerült, ráadásul Erdogan egyik régi harcostársa, aki a városfejlesztésért volt felelős, nem is volt hajlandó szó nélkül bevenni a keserű pirulát, és magát a Nagyfőnököt is lemondásra szólította fel.

Álljunk meg egy szóra!

Befektetési szempontból most nem azt kell megvizsgálni, hogy  maga a rendszer igazságos/jó, prudens stb, (szemmel láthatóan nem az, mint ahogy a legtöbb adminisztráció a világban nem az) hanem, hogy ahhoz képest  milyen, mint amit a jelenlegi árak tükröznek. Itt egy egyszerű példa: valószínűleg kevesen találnák ki, hogy az elmúlt két évben melyik tőzsdeindex nőtt először négyszeresére, majd ötszörösére: a venezuelai!!  – persze nyilván nem a leglikvidebb tőzsdéről beszélünk, de akkor is. Amit ezzel mondani akarok, hogy mikor befektetésre vadászunk, akkor nem a tökéletes céget/piacot keressük, hanem azt, amelynek ismerjük a hibáit és erényeit. Így  tisztában vagyunk azzal, hogy amikor mindenki felfedezi, hogy „jé, a törököknél vannak politikai csaták, ráadásul nagyon sérülékeny a nemzetközi pénzáramlásra”, akkor ez ne érjen meglepetésként, hiszen ez már évek óta így van, csak hirtelen most mindenki erről beszél. Viszont tudjuk, hogy eljönnek majd azok az idők is, amikor pontosan ugyanezen a piacon attól lesz majd hangos a közvélemény, hogy “dinamikus gazdaságként mekkora haszonélvezője a kedvező finanszírozási helyzetnek”. Ugyanannak az éremnek a két oldala, más szemszögből tálalva.

Jelenleg itt állunk most. Hamarosan jön a következő posztunk, ahol megnézzük, hogyan is árazza a jelenlegi helyzetet a piac, és elmélyedünk a lehetséges szcenáriókban.

Folyt köv.