Az olaj-átok

A fókuszunkban főleg fejlődő országok vannak és elég érdekes követni, hogy miként alakul a politikai berendezkedés annak függvényében, hogy olajexportőr vagy olajimportőr országról van szó.  A legutóbbi posztban ennek kapcsán boncolgattuk, hogy mi is történik mostanában Törökországban. Az biztos, hogy a jelenlegi olajár az exportőr országoknak rövid távon átok, de vajon hosszú távon válhat-e ez egyfajta áldássá, ha tartósan alacsonyan marad? És voltaképp miért is alakult úgy, hogy az ilyen országok és az autoriter berendezkedésű rendszerek halmaza között túl nagy az átfedés ahhoz, hogy az holmi véletlen legyen? Ez utóbbi kérdéssel foglalkozik az ún. olaj-átok elmélet és a mai posztunk is.

„I wish you had found water. Water makes men work. Oil makes men dream”

(Bárcsak vizet találtatok volna. A víztől az emberek dolgoznak. Az olajtól álmodoznak)

King Idris, Líbia királya miután olajat találtak

A huszadik században sokáig azt hitték, hogy egy ország gazdagságának növekedése általában együtt jár a demokratikus folyamatok erősödésével is. Aztán, a hetvenes évek olajexportőr országainak felemelkedése szépen rácáfolt erre.

 Az „olaj-átok” néven elhíresült elmélet (az egyik erről szóló könyv, Michael L. Ross: The Oil Curse) többek között azt vizsgálja, miért mozdultak el ezek az országok sokszor az autoriterebb rezsimek felé, illetve az általános jólét növekedése miért nem járt együtt demokratizálódással. Az hogy egy ilyen összefüggésnek lehet létjogosultsága nem azt jelenti, hogy az ilyen rendszerek kialakulásáért az olaj lenne a felelős, de az biztos, hogy könnyebbé teszi egy autoriter rendszer kialakítását/fenntartását – főleg ha annak amúgyis van hagyománya az adott országban.

opinion

Ennek az egyik oka, hogy egy ilyen erőforrás túl nagy szabadságot ad egy kormánynak és túl sok lehetőséget, hogy visszaéljen vele. Egyrészt az állami bevételek jó részét nem az adófizetők jelentik, így nincs is kinek elszámolni, ilyen szempontból kvázi nincsenek következmények. Ha épp jól megy a szekér, az állam jó nagyra hízhat. Másrészt az erőforrások túlságosan koncentráltak, túl alacsony a transzparencia és túl nagy a kísértés és a lehetőség arra, hogy a vagyonok magánkezekbe szivárogjanak, erősödjön a korrupció. Harmadrészt, ha egy ország intenzíven ebbe az iparágba ruház be, úgy a többi könnyen elsorvad – és így még inkább ki lesz téve az olajár ingadozásának – ez főleg a nyersanyag felfedezése előtt alapvetően szegény országokra jellemző.

Végül pedig a nők adott társadalomban betöltött szerepe is egyfajta tünet lehet. Ezek az országok sokszor nem szorulnak rá az adófizetőkre és a plusz munkahelyek (beruházások) olyan iparágban keletkeznek (olaj&gáz), ahol a női munkavállalás lehetősége jóval alacsonyabb. Így elmarad az az ösztönzés, hogy a nőket is bevonzzák a munkaerő-piacra, és ezáltal egyenlő(bb) jogokat követelhessenek maguknak. Ezt iszlám országoknál (pl.észak-afrikaiaknál) vizsgálta Michael Ross, ahol a nők hagyományosan alárendelt szerepben vannak és azt az összefüggést találta, hogy az olajban szegény országokban (pl. Marokkó vagy Tunézia) jobb a nők helyzete. Ahol viszont nincsenek például vallási/ideológiai korlátai a nők munkavállalásának (pl.latin-amerikai, európai országok), ott nem volt szignifikáns különbség.

 

wn_resources_0324

Nem véletlen, hogy ott sikerült a hirtelen jött mennyei mannából fakadó problémákat igazán jól kezelni, ahol már az intézményes és demokratikus keretek elég erősek voltak, mint az ilyen szempontból (is) mintaállam Norvégiában. Ahol pedig a legtöbbször inkább lesújtó, mintsem áldásos hatással jár, azok általában a szegényebb, például az afrikai országok.

Az olaj-átok egyik legkézenfekvőbb példája a mi befektetési univerzumunkban Nigéria. Az ország, amiben hatalmas potenciál lehetne, de egyelőre nem tud egyről a kettőre vergődni. A kövér esztendőkben – például 2013-ban, amikor az olajár 90-100 dollár között mozgott – az állami olajkasszából 20 milliárd dollár tűnt el. Volt, nincs. A jegybankelnököt, aki a botrányt kirobbantotta, már rég kirúgták. Csak az arányokat nézve, ma a teljes nigériai jegybank tartaléka 29 milliárd dollár. Összesen.

A 2015-ös választások után a piac optimista volt, az új keménykezű elnök majd rendbe teszi a dolgokat. Történt is egy-két pozitív változás (például az olajkasszát próbálják rendbe rakni és transzparensebbé tenni), de a fő kérdés az lesz, hogy kihúzzák-e addig ilyen olajár mellett, hogy a reformok beérjenek. Ha nem, akkor az ország karakterisztikájából adódóan egy jóval borúsabb kimenetel is körvonalazódhat, a különböző vallású etnikumok, fiatal lakosság, nagy szegénység mellett polgárháború közeli állapot is előállhat. Buhari, az új elnök esélyeit javítja, hogy a katonaságot a kezében tartja, így pl. egy katonai puccs esélyei jóval alacsonyabbak és talán lesz ideje arra, hogy valóban életképes változásokat eszközöljön.

Scan

Így nézve kicsi, nyitott országnak lenni tulajdonképpen nem is olyan rossz dolog. Jó, néha figyelhetjük irigykedve azokat, akik pusztán a föld mélyéből hatalmas vagyonokat húznak ki, és a nemzeti büszkeségnek sem tenne rosszat pár kelendő nyersanyag. Az energia (vagy bármilyen) önellátás szintén egy vonzó marketingszlogen – nem véletlen, hogy Paksnál is előkerült. A nemzeti önérzetet pedig szépen legyezgeti a bármilyen értelemben vett függetlenség – de kérdés az, hogy sikerülne-e ezt úgy kezelni, hogy az ország többé-kevésbé egyenlően profitáljon belőle. Van erre pozitív példa is a szomszédban, a románok egyelőre úgy tűnik elég jól menedzselik a gázkincset: elég sokat beszed az állam adó és osztalék formájában, de jut a lakosságnak és a befektetőknek is.

Hogy nálunk miként alakulnának a dolgok, azt még sajnos nem tudhatjuk, az Alföld Aranya egyelőre csak almalé, nem pedig kőolaj. Az pedig, hogy az olajexportőr országokra hogyan hathat, ha tartósan alacsonyan marad az olajár, a jövő év egyik legizgalmasabb kérdése lehet. Az, hogy várható-e például a politikai berendezkedésben változás emiatt, az több tényező függvénye, persze pontosan megjósolni nem lehet (főként, hogy más faktorok is vannak, pl a kirobbani készülő sííta-szunnita ellentét)

Az egyik ilyen tényező, hogy mennyire gazdag az adott ország, vannak-e tartalékok, amikből kihúzhatja a szűk esztendőket, hogy a lakosságnak közben ne váljon annyira fájdalmassá az alacsony olajár, hogy rezsimet akarjon váltani. Az olyan gazdag országokban, mint Szaúd-Arábia várhatóan emiatt sem lesznek nagy változások (maximum lassú reformfolyamatok), a tartalékokból simán fedezni tudják azokat a jóléti csomagokat, amik a stabilitást biztosítják. Egy másik szempont lehet az, hogy mennyire diverzifikált és fejlett az adott ország, nyilván egy Norvégiát nem fenyeget ilyen veszély. Az is fontos, hogy a diverzifikáció lehetősége mennyire adott, és hogy a politikai elit mennyire stabil, mennyire tartja szorosan a markában a hatalmat. Oroszországban például emiatt sem számítanánk nagy (poltikai) változásokra, ha az olajár egy-két évig alacsonyan marad. Egy ennél hosszabb időtáv már persze ott is vethet fel kérdéseket, de rövid távon tűr a nép (főleg, hogy az előző évtizedben hatalmas reálbérnövekedés zajlott le). Viszont az eddig elnyomott iparágak elsősorban a versenyképes deviza miatt profitálhatnak ebből. 

Az instabilabb politikai berendezkedésű,  kevesebb tartalékkal, túlnyomóan olajbevételekre támaszkodó állammal rendelkező országok viszont komoly kihívásokkal néznek majd szembe, mint a már emlegetett Nigéria, vagy akár Venezuela, ahol gyakorlatilag bármi megtörténhet. Az olajimportőröknek pedig – mint Törökország – addig nincs más dolguk, hátradőlhetnek és kiélvezhetik az alacsony energiaárakat. Ahhoz pedig, hogy ez utóbbinál a részvényárakban is tükröződjön nem kell sok minden más, csak egy kis idő és nyugalom a politikai porondon.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.