A kötőfék Erdogan nyakán

Néhány hete a legnagyobb török finomító kapcsolattartójával beszélgettem, aki – gyakorlatilag minden más török ismerősünkhöz hasonlóan – elég pesszimistán nyilatkozott a török politikáról és láthatóan nem tették túl boldoggá az elmúlt választási időszak fejleményei. Persze a mintánk nem túl reprezentatív a török társadalom egészét tekintve. Ezek az ismerősök az isztambuli, kozmopolita értelmiségből kerülnek ki, és ez az a réteg, ahol Erdogan eddig sem örvendett túl nagy népszerűségnek. Ők azok, akik talán a leginkább bíztak abban, hogy az AKP egyeduralma helyett valamiféle színesebb és Erdogan teljhatalmi törekvéseit kordában tartó, koalíciós kormány jöhet, és kézzel fogható volt a csalódottságuk a választások után.

Aztán arrafele kanyarodtunk, ami a csapaton belül is többször felmerült már, mint az egyik természetes pajzs, ami megvédheti Törökországot a diktatúrává válástól. Ez pedig a kincs, ami nincs. Se olaj, se gáz, de még ásványkincsek se nagyon. A kapcsolattartó élénken helyeselt, hozzátéve, hogy ő úgy szokta megfogalmazni, hogy a magas folyó fizetési mérleg hiány – az ország krónikus problémája – egyben a törökök életbiztosítása is egy ennél autoriterebb rendszer ellen. A két érvelés hasonló gyökerekre vezethető vissza.

A magas folyó fizetési mérleg hiány általában törvényszerű egy olyan fejlődő országnál, ahol nincsenek például nyersanyagok, a hazai megtakarítás szintje alacsony, viszont a folyamatos növekedést (beruházásokat) finanszírozni kell.  Ha pedig finanszírozás kell – és innen jön a dolog biztosítás jellege – bármennyire nincs is ínyére, kénytelen az adott politikai elit/vezető néha-néha megfelelni a külföldieknek és bizonyos helyzetekben önmérsékletet tanúsítani. Főleg ha a pénzt a nyugati országok adják, és Törökország – illetve pontosabban a török bankrendszer – finanszírozási kitettségét tekintve még mindig inkább tőlük függ, mint a keleti partnerektől. Az elmúlt időszak török-orosz elhidegülési ebből a szempontból paradox módon hosszú távon akár kedvező is lehet a törököknek.

Persze a mozgástere még így is épp elég nagy egy erőskezű elnöknek – a finanszírozást azért nem a jogvédő szervezetek adják. De mégis, amikor azt latolgatjuk egy-egy politikai szélviharban, hogy mennyi az esélye, hogy igazán csúnya vége legyen (ami Erdogan elnök alkotmánymódosítási ambícióit tekintve a legnagyobb kockázatot jelenti az amúgy jó risk/reward-únak tűnő török sztorira) , akkor ez egy fontos ellenérv. Persze ettől még eldurvulhat a helyzet, de amíg Erdogan többé-kevésbé racionálisan próbálja elérni elsődleges célját, hogy hatalmon maradjon, addig nem engedhet meg magának egy olyan helyzetet, ahol a növekedés pénz híján teljesen befullad. Ehhez vagy az kell, hogy teljesen elboruljon, vagy hogy Törökország valami olyan erőforrásra tegyen szert, ami erőteljesen lecsökkenti a külső függést. 

Legalábbis jelenleg úgy tűnik a világban körbenézve, hogy ez egy fontos feltétele annak, hogy egy autoriter rendszer tartósan fent tudjon maradni (tisztelet a kivételnek, helló Észak-Korea!). A következő posztunkban innen folytatjuk, és az olajexportőr országokat sújtó, „olaj-átkot” vesszük majd górcső alá.

One thought on “A kötőfék Erdogan nyakán

  1. Pingback: Az olaj-átok |

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.