Minden évben, amióta a török alapunk elindult, évente legalább egyszer elmegyünk Isztambulba, és leülünk cégekkel és elemzőkkel átbeszélni, hogy mi is a helyzet. Az elemzőkkel eltöltött idő több szempontból is nagyon hasznos szokott lenni, egyrészt az általános hangulatról is jó képet kapunk, másrészt pedig jó alkalom arra, hogy új szempontokat ismerjünk meg, véleményeket ütköztessünk és kellő inspiráció új ötletek születéséhez is. Természetes, hogy a politika, mint téma mindig megkerülhetetlen ilyenkor, de rég volt olyan, hogy a makroelemzőkkel töltött órák nagy része gyakorlatilag csak ekörül mozgott volna. Ez is jól jelzi, hogy a mostani választások jó eséllyel fordulópontot jelenthetnek a török politikában. A kormányzópárt az elmúlt tíz évben először igazán ingoványos talajra tévedt – ennek az árazása a tőzsdén és a török lírán látszott is az elmúlt néhány hétben – és könnyen lehet, hogy Erdogan elnök mégsem írhatja majd át úgy a játékszabályokat, ahogy azt évek óta tervezi.

Kik játszanak a politikai porondon?

A török politikai pártok meglepően ismerősek, akad köztük szinte minden, amit már itthon is megszokhattunk:

AKP – a 2002 óta kormányzó párt, három választás nyertese zsinórban. Emblematikus alakja Erdogan, aki az elmúlt években miniszterelnökként vezette az országot, tavaly pedig elnöki hivatalra cserélte a miniszterelnöki széket. Népszerűsége töretlen, konzervatív és populista politikát folytat, ugyanakkor az is neki köszönhető, hogy gazdaságilag ennyire rendben van az ország. Az előző választásokon, 2011-ben a szavazatok 49%-át szerezték meg. Mostani vezetője Ahmet Davutoglu miniszterelnök, de az erős háttérember még mindig Erdogan.
CHP – a szociáldemokrata párt, az egyik legrégebbi török párt. Támogatottsága főleg a nagyvárosokban és a nyugati részeken erős. 2011-ben a szavazatok 26%-át kapták. A párt élén Kemal Kılıçdaroğlu áll.

MHP – a török Jobbik, alapvetően szélsőjobboldali párt, erősen ellenzik a kurd autonómiai törekvéseket, ugyanakkor az utóbbi években próbálják magukat inkább konzervatív pártnak pozicionálni magát ultranacionalista helyett. Az előző választáson a választók 13% szavazott rájuk, a párt vezetője Devlet Bahceli.

HDP – a kurd párt, az előző választáson az elődje, a BDP támogatásával indultak független jelöltek, aztán a két párt összeolvadt. Alapvetően baloldali párt, támogatják a kisebbségi és a szabadságjogi mozgalmakat, a képviselő jelöltjeik mintegy fele nő. Ennek jegyében a vezetése is megosztott, Selahattin Demirtas és Figen Yüksekdag vezeti.

HDP – A mérleg nyelve

A júniusi választások kimenetelét tekintve a fő kérdés, hogy bejut-e a kurd párt, a HDP. A párt jelöltjei előzőleg egyéniben indultak az általános választásokon, de a tavalyi elnökválasztás eredménye, ahol a kurd jelölt közel négy millió szavazatot kapott, meghozta a párt étvágyát. Kockázatos játszmába vágtak bele, hiszen ha nem érik el a 10%-os küszöböt, akkor gyakorlatilag a kurd kisebbség képviselet nélkül marad a parlamentben. Az esélyeik nem rosszak, a 2011-es választásokon kb. 6%-ot értek el a jelöltjeik, de a támogatottságuk folyamatosan nő, és a legutóbbi közvélemény kutatások szerint már 9-10% körül ingadoznak. Ennek nem az az oka, hogy hirtelen sokkal több kurd lett az országban, hanem, hogy – elsősorban a CHP-t támogató városi értelmiség – elkezdett átszavazni a kurd pártra, csak hogy megakadályozzák az AKP fölényes győzelmét.

De nemcsak a kurd közösség és a párt számára lesz létkérdés, mit mondanak a választók. Úgy tűnik a mostani választás alapjaiban határozhatja meg Törökország politikai arculatát. Erdogan – a volt miniszterelnök – évek óta készíti elő a terepet és vezeti kézenfogva az országot az elnöki rendszer felé. Az első fontos lépés már kipipálva, nagy többséggel ő lett az elnök, most már csak az apróság hiányzik, hogy még erősebb jogköröket is kapjon (ahogy a helyiek fogalmaznak: “szultánná váljon”), ehhez pedig alkotmánymódosítás kell. A nagy pártokat támogató választási szisztéma miatt pedig az, hogy az ehhez szükséges többsége meglesz-e a parlamentben, jó eséllyel a HDP bejutásán fog múlni.

Ahhoz, hogy Erdoganból igazán erős jogkörökkel bíró elnök legyen, át kell írni az alkotmányt. Ennek két módja van, az egyik a népszavazás, amihez először a parlamentben el kell fogadni a tervezetet – ehhez az 550 képviselőből 330 szavazata szükséges. Ahhoz, pedig hogy népszavazás nélkül lerendezhessék, ott is 2/3-os többség kell, azaz 367 szavazatra van szükség.

Kurdok a spájzban

Ha meglesz a 10%, akkor a HDP kb. 60 helyet szerez a parlamentben és méltán örülhet, míg az AKP kevésbé.

• Abban a valószerűtlen esetben, hogy az AKP rekordmennyiségű szavazatot kap (52% vagy afölötti) és ezzel párhuzamosan a másik két párt (CHP és MHP) legrosszabb formáját hozza, akkor van esély arra, hogy a 330 hely meglegyen, de ennek az esélye inkább csak matematikai, mint valós.

• Ha a szociáldemokraták és a szélsőjobbosok a várakozásnak megfelelően szerepelnek akkor az AKP szavazóin múlik, hogy tud-e kormányt alakítani a párt. Ehhez 50+1% kell, azaz 280 helyet meg kell szerezni. Az ábrán jól látszik, hogy a lélektani határ 42-44% között van, ha ennél többet szereznek, marad a kormány, ha kevesebbet bajban lesznek.

forrás: Ak Investment

Ismételtük már eleget, hogy a piac a kiszámíthatóságot és stabilitást szereti. Ebből adódóan minden olyan kimenetelt, ahol az AKP többséggel hatalmon marad, azt várhatóan díjaznák a befektetők, mert enyhülne a bizonytalanság.

• A második esetben, ahol egyszerű többséget szerez az AKP, Erdogannak két lehetősége van. Az egyik, hogy feladja elnöki álmait, a másik, hogy megpróbál támogatókat szerezni a parlamentben. Az egyetlen erre esélyes partner a frissen bekerülő HDP lehet, az elemzők egyöntetűen azt mondják, hogy az teljesen esélytelen, hogy a CHP vagy az MHP beálljon Erdogan mögé. A HDP esetében ez már jóval kényesebb kérdés. A kurd párt (a felmérések szerint sikerrel) céloz meg – főleg baloldali és nem kurd – protestszavazókat és az egyik fő szlogenjük is az, hogy nem hagyják, hogy Erdogan elnök legyen. Ha ezt feladják, akkor az egy későbbi választáson jócskán visszaüthet. Kérdés, hogy tud-e olyat ajánlani az AKP (például teljes kurd autonómiát), ami kompenzálja a pártot a jövőbeni szavazatvesztéséért. És az is kérdés, bevállalna-e valami ilyen alkut az AKP, hiszen ez is kétélű fegyver, az AKP szavazóbázisának kb egy harmadát nacionalista szavazók adják, akik várhatóan ezek után kiábrándulnának a pártból.

• Ha nem lesz meg a többség akkor koalíciós kormány várható, szintén a HDP-vel partnerségben. Ez, bár elsőre befektetői szempontból nem lenne annyira kedvező, mivel egy koalíciós kormány mindig bizonytalanabb, kevésbé hatékony és historikusan alacsonyabb növekedéssel járt Törökországban. Ugyanakkor viszont, az hogy biztosan marad a parlamentáris demokrácia és hogy fék kerül Erdogan nyakába nem biztos, hogy hosszú távon kedvezőtlen lenne.

 A 2014-es önkormányzati választások eredményeforrás: Ak Investment

Győzelem de milyen áron?

Ha a kurd pártnak nem jön össze a bejutás, akkor már csak az a kérdés, hogy mekkora győzelmet arat az AKP. Ennél pedig nem is csak az a lényeg, hogy mennyi szavazatot szereznek, hanem hogy a másik két párt, a szocialista CHP és a szélsőjobboldali MHP mennyit gereblyéz össze. A felmérések alapján egyelőre a CHP nagyjából tartja a támogatottságát – 26% körüli – míg a szélsőjobboldali párt erősödni tudott, nyilván az erősödő kurdok és a délkeleti villongások hatására, támogatottsága kb. 15-16%. Az egyértelműen látszik, hogy az AKP-nak ez lenne a jobb kimenetel, így nem véletlen, hogy a keleti összecsapásokat a PKK-val (kurd félkatonai szervezet) arra használják, hogy megpróbálják összemosni őket a HDP-vel és ezzel bizonytalanítsák el a potenciális szavazóikat. Az is kérdés ebben az esetben, hogy ha a kurd párt hajszállal marad ki a parlamentből, akkor békésen fogadják-e ezt a szavazóik, vagy inkább még feszültebbé válik arrafelé az amúgy is puskaporos levegő.

• Ha az AKP rekord támogatottságot szerez (52%+) és mellé a másik két párt támogatottsága is csökken, akkor akár elérhetik a 2/3-os többséget is, azaz minden további nélkül prezidenciális rendszerbe mehetnének át, de erre az esély nagyon pici.
• Ha a szavazatok 44-46%-át megszerezik, akkor megvan a 330 hely is a parlamentben. Ebben az esetben előbb-utóbb várhatóan népszavazás lesz az alkotmányról és az eddigi referandumokat tekintve jó eséllyel meg is szavazza a nép. Ha végül így alakul, az nem szükségszerűen olyan rossz, ahogy elsőre hangzik és nem kiáltanák ki egyből Erdogant szultánná. Nem valószínű az sem hogy, Törökországból például egy másik Oroszország legyen. Egyrészt már túlságosan kiépültek az intézményi keretek, amelyek fékeket és ellensúlyokat képeznek (bár a közelmúltban Erdogan a hadsereg és az ügyészség szerepét jelentősen gyengítette)  másrészt az ilyen típusú berendezkedéshez általában kell egy olyan erőforrás, amivel ez fenntartható. Leegyszerűsítve, akinek kell a külföldi tőke, az nem lehet túl rossz fiú, a törökökkel pedig ez a helyzet.

Ha így alakul, várhatóan folytatódik az a one man show, ami eddig, Erdogannal a kormánynál. Ez a befektetők és a piac szempontjából rövid távon pozitív lenne, ugyanakkor hosszú távon nem biztos, hogy ne férne rá a török politikára és gazdaságra egy kis vérfrissítés.

Összességében az látszik, hogy noha a politikai berendezkedést illetően lehetnek nagy változások, várhatóan a gazdasági irány hasonló marad mint eddig. Rövid távon vélhetően a piac leginkább az erős AKP győzelemnek örülne, hosszabb távon pedig az lesz a fő kérdés, hogy keresztül tudja-e vinni Erdogan az alkotmány módosítását és ha igen, akkor folytatja-e a kicsit populista, konzervatívabb irányt vagy visszafordul inkább a reformok felé. Hosszabb távon vélhetően az utóbbinak kedvezne az is, ha a kurd párt bejutna és az AKP sima többséggel alakítana csak kormányt – és jelenleg ez tűnik a legvalószínűbb szcenáriónak. Jövő heti cikkünkben megvizsgáljuk, hogy reagálta le a török piac az eseményeket, és hogy befektetőként mit gondolunk a jelenlegi piaci helyzetről.

  forrás: The Economist